ez egy ficblog.. szerűség. ide pakolgatom fel alkalomadtán a ficeimet. remélem, tetszeni fognak. bai~ mao~

• 2010. ápr. 7.
  
• 2010. ápr. 12.
  
• 2010. ápr. 18.
  
• 2010. máj. 15.
  
• 2010. júl. 14.
  
• 2010. júl. 17.
  
• 2010. júl. 23.
  
• 2010. aug. 10.
  

háthelló. ismét életjelet adok magamról~ jó, mi? na, nem húzom az időt, itt egy újabb jinda ficem.
cím: Wonder
páros: JinDa
korhatár: minek?
figyelmeztetés: jin és ueda egymás, valamint johhnybácsi [és az én] tulajdonában[donomban] állnak. a ficből semmi anyagi hasznom nem származik, meg amúgy is.. ki fizetne ezért? xD
összefoglaló: Jin… és a tündére

Akanishi Jin nem mondta magát különc embernek. Utált korán kelni, utálta a főnökét, aki ugráltatta, viszont szeretett hétvégén sokáig aludni, szeretett bulikba járni, szerette a családját, szerette a barátait. Meg volt egy tündére. De attól még normális volt. Sokszor volt olyan, hogy összeveszett valakivel, szakított valakivel, vagy csak egyszerűen szomorú volt. Ilyenkor mindig a kis lénynek mondta el bajait, aki szelíden mosolyogva hallgatta, miközben a vállán vagy a hajában pihent. Jin sokszor próbált beszélgetni vele, még a „kapcsolatuk” elején, de a tündérke nem akart elárulni magáról dolgokat. Szépen fokozatosan mondta el, hogy egy gyönyörű országból jött, ami tele van növényekkel, vagy, hogy éppen kik a barátai. Jin végül, egy –a legjobb barátjával,- Kaméval lerendezett hatalmas veszekedés után megtudta apró barátja nevét. Tatsuyának hívták a lényt, a vezetéknevét nem árulta el. Jin sokszor faggatta, kíváncsi volt a tündérke nevére, de Tatsu mindig csak mosolyogva hárította, vagy elrepült. Jin szerette nézni, amikor a kis társa repül, főleg reggel, amikor a felkelő nap megvilágítja a szinte már áttetsző zöldeskék pillangószárnyait. Kíváncsi volt, milyen lehet egy tündér élete, végül is, biztosan jobb volt, kevesebb felelősséggel és több szabadsággal. Jin így képzelte el. Ahogy a napok teltek, egyre jobban hozzászoktak egymáshoz, míg Jin egyre csak azon kapta magát, hogy Tatsuya körül forognak a gondolatai. Félt rákérdezni, de végül megtette…
- Mondd, Tatsu - nézett kis társára egyik este -, szerinted lehet egy ember egy olyanba szerelmes, mint te? -  Tatsuya pár pillanatig megdermedt, aztán halkan felkacagott, és tett egy pár kört Jin körül, majd leszállt annak a tenyerére, amire Jin támaszkodni szeretett volna.
- Elvileg nem lehetetlen… Viszont… - a tündérke ismét felrepült, körbejárta a szobát, majd gondterhelten sóhajtva visszaült társa vállára. – A társaimnak nem tetszene. –hajtotta le a fejét.
- Csak kíváncsi voltam… - mosolygott rá, aztán elfeküdt az ágyban. – Ha nem bánod, lefekszem, eléggé elfáradtam ma. – villantott még egy mosolyt Tatsura, azután lehunyta a szemeit. – Jó éjt, Tat-chan!
Tatsuya éjszaka rosszul érezte magát. Először a szárnyai, aztán a teste kezdett halványodni. Nem szólt Jinnek, nem akarta felébreszteni. Szótlanul ült Akanishi mellkasán, magában elbúcsúzott tőle. Hajnalban, mikor Jin felébredt, keresni kezdte Tatsuyát, mint mindig, amikor rémálmai vannak. Viszont hiába hívogatta, becézgette, a tündér nem került elő. Jin attól kezdve egyre rosszabbul állt hozzá a napokhoz, hiszen már nem volt vele a barátja, a társa, akinek elmondhatott volna dolgokat.
Egy esős kedd reggel hatalmasakat ásítva indult el dolgozni. Előre érezte, hogy megint leszidják, amiért elaludt, és ismét megfenyegetik, hogy még egy ilyen, és repülhet. Elhúzta a száját, a repülés gondolatára, erről is Tatsuya jutott eszébe. Belökte maga előtt az üvegajtót, és sietve haladt az irodába, ahol a munkatársa már minden bizonnyal várta. Viszont bent senki sem fogadta. Bosszúsan ült le a székére, ahonnan rögtön fel is pattant, ahogy kinyitódott az ajtó, és a főnöke belépett a szobába.
- Akanishi, bemutatom az új munkatársad, Ueda Tatsuyát. – Jin megbabonázva nézte a szégyenlős mosolyt Tatsuya arcán, majd amikor a főnökük kiment az ajtón, Ueda elé rohant és szorosan átölelte.
- Istenem… Annyira hiányoztál, Tat-chan…

Címkék: 006. fic.